Ivan Pop: Osobnosti našich dějín - ERDÉLYI Béla (Adalbert)

ERDÉLYI Béla (Adalbert), (*25.5.1891, Zahatja, dnes Ukrajina, †19.9.1955, Užhorod, Ukrajina), malíř, jeden ze zakladatelů podkarpatské malířské školy. Absolvoval Akademii umění v Budapešti (1911-15). Po ukončení studia učil na gymnáziu v Mukačevu, spoluzakladatel spolku podkarpatských umělců v Mukačevu (1921-23). V letech 1922-26 pobýval v Mnichově. V roce 1923 se v Skleněném paláci v Mnichovu konala jeho personální výstava, která měla velký ohlas. Po návratu do Užhorodu roku 1927 spolu s J. Bokšajem založil Veřejnou školu kreslení. V letech 1929-31 pobýval v Paříži, pracoval v kruhu malířů H. Matysse, M. Vlamincka, A. Deraina.

По русинськы, русин ТУТ:#русин                    In English, english HERE: #english             

Magyarul, magyarul ITT: #magyarul


Nejvíce ho ovlivnil směr postimpresionismu, založený v malířství R Cezannem. Své obrazy vystavoval v Paříži, Římě, Benátkách, Florencii, Mnichově, Bruselu, Varšavě, Lvově, Budapešti, ale také v Praze, Bratislavě, Brně, Košicích, Prešovu, Užhorodu, Mukačevu a Berehovu. Zkušenosti získané v evropských uměleckých centrech ztělesnil v sérii portrétů, krajin a zátiší. „Setkávám se u Erdélyiho s osobitým uměním - psal český básník a literární kritik J. Zatloukal. - Krajiny drženy jsou převážně v studených barvách, nejvíce zelené a modré. Výrazně vystupují do popředí i kontury. Expresionismus nalezl v Erdélyim malíře velkých výtvarných potencí. Horečný zápas o vlastní výtvarnou mluvu se odráží v jeho obrazech. Na každém plátně možno zachytit stopy hledání vlastních výrazových prostředků. Dramatičnost charakterizuje tvorbu Erdélyiho, jakož i prudká útočnost barevná. Tvrdá lyričnost prostupuje plátna tohoto umělce, v nichž je zvláštní síla a nadvláda barev, jejichž prudce tvrdý tón poněkud zaráží."

Vlastní tvorbu Erdélyi charakterizoval jako cestu neustálého hledání: „V mé umělecké tvorbě odráží se celý můj bytostní podklad. Stálý neklid, věčné vlnění, které chci vyjádřit i v umění. Způsob a harmonie vyjadřování se mění. Mění se všechno okolo mne, měním se proto i já. Ba, právě chci se najít v tom ustavičném varu a neklidu. Věřím, že sám jsem předmětem toho, co se děje v přírodě a v lidstvu. Hledám stále novou a novou perspektivu, vždy nového ducha. Tyto vnitřní cíle a komplikované duševní stavy bych rád zachytil, pojal umělecky, ztvárnil a zjednodušil. Proto chci málem říci velmi mnoho."

Po návratu do Užhorodu v roce 1931 se stal jedním ze zakladatelů Spolku výtvarných umělců na Podkarpatské Rusi, jenž byl svéráznou líhní podkarpatské malířské školy. Válka znemožnila kontakty umělce s vnějším světem, ale zároveň mu dala možnost hlouběji poznat svou vlast. V tu dobu vytvořil svá vrcholná díla na téma karpatské krajiny, urbanistiky, portrétu. Tragické bylo poslední desetiletí života umělce v sovětském systému. V ptaních letech po válce podkarpatským umělcům včetně Erdélyiho ještě bylo dovoleno vystavovat své obrazy v Kyjevu a Moskvě.

„Neobyčejně zajímavá malířská škola!" psala ve svých vzpomínkách významná ukrajinská výtvarnice Tatjana Jablonská. „S jakým nadšením jsme uvítali na našich výstavách obrazy Erdélyiho, Bokšaje, Kočky, Manajla, Šoltésa! Jakým životodárným pramenem se stalo jejich dílo pro nás! Jakou aktivitu vyvinuli v našich uměleckých kruzích!" Jenže i na jejich hlavy brzy padly údery klacků Ždanovových nařízení. Projekt Erdélyiho transformací Veřejné školy kreslení v Akademii umění sovětskými úřady byl zesměšněn. Sovětským úředníkům byl cizí pojem Akademie jako studijní vzdělávací ústav. Podle jejich představ mohla Akademie umění existovat jedna, a to v Moskvě.

V ždanovské kampani „boje proti kosmopolitismu" bylo dílo Erdélyiho prohlášené za nesrozumitelné a lidu cizí. Evropského umělce nutily studovat dědictví ruských „peredvižniků", socializujících provinčních malířů 6o. a 70. let 19. století. Těžce nesl Erdélyi atmosféru klece, nemožnost jakéhokoliv kontaktu s vnějším světem. Začátkem 50. let mu bylo dovoleno učit na Škole užitého umění v Užhorodu, ale ve výkladu dějin umění nesměla padnout strany jediná zmínka o uměleckém životě na Západě. Tíživá atmosféra komunistického režimu, izolace od vnějšího světa a finanční tíseň vedly k předčasnému úmrtí velkého umělce.

prof. Ivan Pop


-----

ЕРДЕЛІЙ Бела (Адалберт), (*25.5.1891, м. Загатя, теперь Україна – †19.9.1955, м. Ужгород, Україна), малярь, єден із закладателїв русиньской підкарпатьской школы малярства. Абсолвовав Академію уміня в Будапештї (1911-15). По скінчіню учітельствовав на ґімназії в Мукачові, сполузакладатель Здружіня підкарпатьскых малярїв у Мукачові (1921-23). В роках 1922-26 жыв у Мюнхенї. В 1923 роцї в Склянім палаці  в Мюнхенї одбыла ся його персонална выставка, котра мала великый успіх. По навернутю до Ужгороду в 1927 роцї вєдно з Й. Бокшайом основав Публічну школу мальованя. В роках 1929-31 быв у Парижу, працуючі в кругу малярїв А. Матісса, М. Фламінка, А. Дерена.

Найвекшый вплыв на нього мав напрям постімпресіонізму, основаный в малярстві Р. Сезаном. Выставлёвав свої образы в Парижу, Рімї, Венеції, Флоренції, Мюнхенї, Бруселї, Варшаві, Львові, Будапештї, а также у Празї, Братїславі, Брнї, Кошіцях, Пряшові, Ужгородї, Мукачові і Берегові. Скусености, набыты в европскых центрах уміня, він указав в серіях портретів, пейзажів і натюрмортів. "Находжу в Ерделійові самобытне уміня, – писав чеськый поет і літературный крітік Я. Затлоукал, – Пейзажі суть здебільша вытриманы в студеных тонах, переважно зеленых і синіх. Експресіонізм нашов в Ерделійові маляря з великым умелецькым потенціалом. Несамовита боротьба за властный умелецькый язык указана в його образах. На каждім полотнї мож найти слїды гляданя властных середків выражіня. Драматізм характеризує творчість Ерделія, так само як і несамовита атака фарбы. Несамовитый лірізм проходить полотнами того маляря, в котрых чути особливу силу і домінацію фарбы, котрой несамовито твердый тон дакус поражать."

Ерделій характеризовав властну творчість як дорогу в непeрестаннім гляданю: "Моя умелецька творчість одражать цілу основу мого бытя. Во мi є непрестанный непокій, вічна пулзація, котру хочу выразити у своїм уміню. Мінять ся способ і гармонія выражіня. Вшытко навколо мене ся змінять, так і я ся міням. Хочу найти себе в тім непрестаннім кыпінї і непокою. Вірю, же я сам єм субєктом того, што ся одбывать у природі і у людстві. Я завше глядам новый і свіжый погляд, все новый дух. Хотїв бым уловити тоты внутрїшнї цілї і складны душевны станы, умелецькы їх осмыслити, представити і зъєднодушыти. Зато хочу повісти барз много."

По навернутю до Ужгороду в 1931 роцї став єдным із закладателїв Товариства малярїв Підкарпатьской Русi, котре было своєрідным інкубатором підкарпатьской школы малярства. Война перешкодила контактам маляря із звонкашнїм світом, але єдночасно дала му можность глубше познати свою домовину. В тім часї творить свої майстровскы творы, присвячены карпатьскому пейзажу, урбаністіцї і портрету. Остатня декада жывота маляря в совєтьскій сістемі была траґічна.  Підчас пять повойновых рокiв підкарпатьскым малярям, в тім чіслї і Ерделійові, іщі дозволяли выставлёвати свої образы в Кыёві і Москві.

«Надзвычайно інтересна школа малярства!» писала у своїх споминах вызначна україньска малярка Тетяна Яблоньска. "З якым захватом мы принимали на нашых выставках образы Ерделія, Бокшая, Коцкы, Манайла, Шолтеса! Якым жывотворным жерелом стала про нас їхня творчість! Яку актівность они розвинули в нашых умелецькых кругах!" Але удары паліць ждановскых приказів такой посыпали ся і на їх головы. Проєкт Ерделія о перетворіню Публічной школы мальованя на Академію уміня быв высміяный совiтьсков владов. Понятя академії як учебного заклада было чудже про совєтьскых урядників. Подля їх представ, Академія уміня могла быти лем єдна, і она находила ся у Москві.

В жданівскій кампанії «борьбы з космополітізмом» творчість Ерделія была выголошена за незрозумілу і чуджу про народ. Европскы умелцї были змушены учіти ся наслїдство російскых «передвижників», провінчных малярїв-соціалістів 1860-1870-х років. Ерделій тяжко пeрожывав атмосферу клїткы, неможность хоць-якого контакту із вонкашнїм світом. На зачатку 1950-х років му дозволили учіти в учілищі ужыткового уміня в Ужгородї, але жадна споминка о умелецькім жывотї на Западї в його інтерпретації історії уміня не была дозволена. Тяжка атмосфера комуністічного режіму, ізолація од вонкашнёго світа і фінанчны проблемы привели до передчасной смерти великого умелця.

Професор Іван Поп

Переклад: jLai

-----
 

Erdelyi Béla (Adalbert) (25 May 1891 – 19 September 1955) was a painter and one of the founders of the Rusyn Subcarpathian School of Painting. He studied at the Academy of Arts in Budapest from 1911 to 1915. Following this, he taught at a gymnasium in Mukachevo and was a co-founder of the Association of Subcarpathian Artists in Mukachevo (1921–23). From 1922 to 1926, he lived in Munich. In 1923, his solo exhibition at the Glass Palace in Munich was a great success. Following his return to Uzhhorod in 1927, he founded the Public School of Drawing with J. Bokšaj. From 1929 to 1931, he stayed in Paris, working alongside the painters H. Matisse, M. Vlaminck and A. Derain.

He was most influenced by the Post-Impressionist movement, which was founded in painting by Cézanne. He exhibited his paintings in Paris, Rome, Venice, Florence, Munich, Brussels, Warsaw, Lviv, Budapest, Prague, Bratislava, Brno, Košice, Prešov, Uzhhorod, Mukachevo and Berehove. He incorporated the experience he gained in European art centres into a series of portraits, landscapes and still lifes. 'I encounter a distinctive art in Erdélyi,' wrote the Czech poet and literary critic J. Zatloukal. 'The landscapes are mostly rendered in cool colours, predominantly green and blue. Expressionism found in Erdélyi a painter of great artistic potential. The frantic struggle for his own artistic language is reflected in his paintings. Traces of his search for a personal style can be seen on every canvas. Drama characterises Erdélyi's work, as does the bold use of colour. A fierce lyricism pervades this artist's canvases, which have a special power and dominance of colour. Their fiercely hard tone is somewhat striking.'

Erdélyi characterised his own work as a constant search: 'My art reflects the essence of who I am. I am restless and want to express this in my art. The way and harmony of expression change. Everything around me changes, so I change too. I want to find myself in that constant turmoil and restlessness. I believe that I am the subject of what is happening in nature and humanity. I am always looking for a fresh perspective and a new spirit. I would like to capture these inner goals and complicated mental states, express them artistically and simplify them. That is why I have so much to say."

After returning to Uzhhorod in 1931, he became one of the founders of the Society of Artists in Subcarpathian Russia, a peculiar incubator of the Subcarpathian school of painting. The war prevented the artist from having contact with the outside world, but at the same time it gave him the opportunity to get to know his homeland more deeply. It was during this period that he created his masterpieces depicting the Carpathian landscape, urban planning and portraiture. The last decade of the artist's life in the Soviet system was tragic. In the five years after the war, Subcarpathian artists, including Erdélyi, were still permitted to exhibit their work in Kiev and Moscow.

“An extremely interesting school of painting!” wrote the prominent Ukrainian artist, Tatyana Jablonskaya, in her memoirs. 'With what enthusiasm we welcomed the paintings of Erdélyi, Bokshay, Kocka, Manajl and Soltes at our exhibitions! Their work has become such a life-giving source for us! They have developed such activity in our artistic circles!" However, they soon fell victim to Zhdanov's decrees. Erdélyi's project to transform the Public Drawing School into an Academy of Arts was ridiculed by the Soviet authorities. The idea of an academy as an educational institution was alien to Soviet officials. According to them, there could only be one Academy of Art, and that was in Moscow.

During the Zhdanov campaign to 'fight cosmopolitanism', Erdélyi's work was deemed incomprehensible and alien to the people. European artists were forced to study the heritage of the Russian 'peredvizhniki', the socialising provincial painters of the 1860s and 1870s. Erdélyi was greatly affected by the atmosphere of isolation and the impossibility of any contact with the outside world. At the beginning of the 1950s, he was permitted to teach at the School of Applied Arts in Uzhhorod; however, he was not permitted to mention artistic life in the West in his interpretation of art history. The oppressive atmosphere of the communist regime, isolation from the outside world, and financial hardship ultimately led to the premature death of this great artist.

Prof. Ivan Pop

by deepl com
------------

ERDÉLYI Béla (Adalbert), (*25.5.1891, Zahatya, ma Ukrajna, †19.9.1955, Ungvár, Ukrajna), festőművész, a kárpátaljai festőiskola egyik alapítója. A budapesti Művészeti Akadémián szerzett diplomát (1911-15). A diploma megszerzése után a munkácsi gimnáziumban tanított, a munkácsi Kárpátaljai Képzőművészek Szövetségének társalapítója (1921-23). 1922-26-ban Münchenben élt. 1923-ban a müncheni Üvegpalotában nagy sikerrel rendezték meg egyéni kiállítását. Ungvárra való visszatérése után, 1927-ben J. Bokšajjal együtt megalapította a Községi Rajziskolát. 1929-31-ben Párizsban tartózkodott, ahol a festőművészek körében dolgozott H. Matisse, M. Vlaminck, A. Derain.

Legnagyobb hatással a posztimpresszionista mozgalom volt rá, amelyet a festészetben R. Cezanne alapított. Festményeit Párizsban, Rómában, Velencében, Firenzében, Münchenben, Brüsszelben, Varsóban, Lembergben, Budapesten, valamint Prágában, Pozsonyban, Brünnben, Kassán, Prešovban, Ungváron, Mukačevóban és Beregszászban állította ki. Az európai művészeti központokban szerzett tapasztalatait portrék, tájképek és csendéletek sorozatában testesítette meg. "Erdélyinél sajátos művészettel találkozom - írta J. Zatloukal cseh költő és irodalomkritikus - A tájképek többnyire hideg színekben, főleg zöldben és kékben vannak tartva. Az expresszionizmus Erdélyiben egy nagy művészi potenciállal rendelkező festőre talált. A saját művészi nyelvért folytatott frenetikus küzdelem tükröződik képein. Minden vásznán tetten érhetőek a saját kifejezési eszközeinek keresésének nyomai. A drámaiság jellemzi Erdélyi munkásságát, csakúgy, mint a színek heves támadása. Heves líraiság hatja át a művész vásznait, amelyeken a szín különleges ereje és dominanciája jelenik meg, amelynek hevesen kemény tónusa némiképp szembeötlő."

Erdélyi saját munkásságát az állandó keresés útjaként jellemezte: "Művészi munkásságom lényem egész alapját tükrözi. Van bennem egy állandó nyugtalanság, egy örökös hullámzás, amit ki akarok fejezni a művészetemben. A kifejezés módja és harmóniája változik. Minden változik körülöttem, így én is változom. Ebben az állandó forrongásban és nyugtalanságban akarom megtalálni önmagam. Hiszem, hogy én magam vagyok az alanya annak, ami a természetben és az emberiségben történik. Mindig új és friss perspektívát keresek, mindig új szellemet. Ezeket a belső célokat és bonyolult lelkiállapotokat szeretném megragadni, művészileg megfogalmazni, ábrázolni és leegyszerűsíteni. Ezért szeretnék nagyon sokat mondani."

Miután 1931-ben visszatért Ungvárra, egyik alapítója lett a Kárpátaljai Ruszinszkói Művészek Társaságának, amely a kárpátaljai festészeti iskola sajátos inkubátora volt. A háború megakadályozta a művész kapcsolatait a külvilággal, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy mélyebben megismerje szülőföldjét. Ebben az időben alkotta meg a kárpátaljai tájról, városképekről és portrékról szóló remekműveit. A művész életének utolsó évtizede a szovjet rendszerben tragikusan alakult. A háborút követő öt évben a kárpátaljai művészek, köztük Erdélyi is, még kiállíthatták képeiket Kijevben és Moszkvában.

„Rendkívül érdekes festészeti iskola!” írta visszaemlékezéseiben Tatjana Jablonskaja, a neves ukrán művésznő. "Milyen lelkesedéssel fogadtuk kiállításainkon Erdélyi, Bokshay, Kocka, Manajl, Soltes festményeit! Micsoda éltető forrássá vált számunkra az ő munkásságuk! Micsoda aktivitást fejtettek ki művészeti köreinkben!" De a Zsdanov-dekrétumok botjainak ütései hamarosan az ő fejükre is hullottak. Erdélyi tervét, hogy a Községi Rajziskolát Művészeti Akadémiává alakítsa át, a szovjet hatóságok nevetségessé tették. A szovjet hivatalnokok számára idegen volt az Akadémia, mint oktatási intézmény tanulmányi intézmény fogalma. Elképzeléseik szerint csak egy Művészeti Akadémia létezhetett, és az Moszkvában volt.

A „kozmopolitizmus elleni harcot” célzó Zsdanov-kampányban Erdélyi munkásságát érthetetlennek és népidegennek nyilvánították. Az európai művészeket arra kényszerítették, hogy tanulmányozzák az orosz „peredvizsnyikok”, a 6o. szocializálódó provinciális festők örökségét. és az 1870-es években. Erdélyi nehezen viselte a ketrec légkörét, a külvilággal való kapcsolatteremtés lehetetlenségét. Az ötvenes évek elején az Ungvári Iparművészeti Iskolában taníthatott, de művészettörténeti értelmezésében a nyugati művészeti életről egyetlen szó sem eshetett. A kommunista rendszer nyomasztó légköre, a külvilágtól való elszigeteltség és az anyagi nehézségek a nagy művész korai halálához vezettek.

Prof. Ivan Pop

by deepl com