ERDÉLYI Vojtěch *1891 †1955

ERDÉLYI Vojtěch (Béla, Adalbert) (*25. 5. 1891, Zahatja, dnes Ukrajina – †19. 9. 1955, Užhorod, Ukrajina), malíř, jeden ze zakladatelů podkarpatské rusínské malířské školy.



Absolvoval Akademii umění v Budapešti (1911–1915). Po ukončení studia učil na gymnáziu v Mukačevu a byl spoluzakladatelem spolku podkarpatských umělců v Mukačevu (1921–1923). V letech 1922–1926 pobýval v Mnichově. V roce 1923 se ve Skleněném paláci v Mnichově konala jeho samostatná výstava, která měla velký ohlas. Po návratu do Užhorodu roku 1927 založil spolu s J. Bokšajem Veřejnou školu kreslení. V letech 1929–1931 pobýval v Paříži, kde pracoval v okruhu malířů H. Matisse, M. Vlamincka a A. Deraina.

Русиньска верзія

English version

Magyar változat

Nejvíce ho ovlivnil postimpresionismus, jehož výraznou osobností byl v malířství P. Cézanne. Své obrazy vystavoval v Paříži, Římě, Benátkách, Florencii, Mnichově, Bruselu, Varšavě, Lvově, Budapešti, ale také v Praze, Bratislavě, Brně, Košicích, Prešově, Užhorodu, Mukačevu a Berehovu. Zkušenosti získané v evropských uměleckých centrech ztělesnil v sérii portrétů, krajin a zátiší. „Setkávám se u Erdélyiho s osobitým uměním,“ psal český básník a literární kritik J. Zatloukal. „Krajiny jsou převážně vedeny ve studených barvách, nejčastěji v zelené a modré. Výrazně vystupují do popředí také kontury. Expresionismus nalezl v Erdélyim malíře velkých výtvarných možností. Horečný zápas o vlastní výtvarnou řeč se odráží v jeho obrazech. Na každém plátně lze zachytit stopy hledání vlastních výrazových prostředků. Tvorbu Erdélyiho charakterizuje dramatičnost i prudká barevná útočnost. Tvrdá lyričnost prostupuje plátna tohoto umělce; je v nich zvláštní síla a nadvláda barev, jejichž prudce tvrdý tón poněkud zaráží.“

Vlastní tvorbu Erdélyi charakterizoval jako cestu neustálého hledání: „V mé umělecké tvorbě se odráží celý můj bytostný základ. Stálý neklid, věčné vlnění, které chci vyjádřit i v umění. Způsob a harmonie vyjadřování se mění. Mění se všechno okolo mne, měním se proto i já. Ba právě v tom ustavičném varu a neklidu chci najít sám sebe. Věřím, že sám jsem subjektem toho, co se děje v přírodě a v lidstvu. Hledám stále novou a novou perspektivu, stále nového ducha. Tyto vnitřní cíle a komplikované duševní stavy bych rád zachytil, umělecky pojal, ztvárnil a zjednodušil. Proto chci málem říci velmi mnoho.“

Po návratu do Užhorodu v roce 1931 se stal jedním ze zakladatelů Spolku výtvarných umělců na Podkarpatské Rusi, který byl svébytnou líhní podkarpatské malířské školy. Válka znemožnila umělci kontakty s vnějším světem, zároveň mu však dala možnost hlouběji poznat svou vlast. V té době vytvořil svá vrcholná díla s tématy karpatské krajiny, městských motivů a portrétu. Tragické bylo poslední desetiletí umělcova života v sovětském systému. V prvních pěti letech po válce bylo podkarpatským umělcům, včetně Erdélyiho, ještě dovoleno vystavovat obrazy v Kyjevě a Moskvě.

„Neobyčejně zajímavá malířská škola!“ psala ve svých vzpomínkách významná ukrajinská výtvarnice Taťjana Jablonská. „S jakým nadšením jsme na našich výstavách vítali obrazy Erdélyiho, Bokšaje, Kocky, Manajla a Šoltése! Jakým životodárným pramenem se jejich dílo pro nás stalo! Jakou aktivitu vyvinuli v našich uměleckých kruzích!“ Jenže i na jejich hlavy brzy dopadly údery Ždanovových nařízení. Erdélyiho projekt přeměny Veřejné školy kreslení v Akademii umění byl sovětskými úřady zesměšněn. Sovětským úředníkům byl cizí pojem akademie jako studijního a vzdělávacího ústavu. Podle jejich představ mohla existovat pouze jedna Akademie umění, a to v Moskvě.

V ždanovské kampani „boje proti kosmopolitismu“ bylo Erdélyiho dílo prohlášeno za nesrozumitelné a lidu cizí. Evropského umělce nutili studovat dědictví ruských „peredvižniků“, sociálně orientovaných provinčních malířů 60. a 70. let 19. století. Erdélyi těžce nesl atmosféru klece a nemožnost jakéhokoli kontaktu s vnějším světem. Začátkem 50. let mu bylo dovoleno učit na Škole užitého umění v Užhorodu, ale ve výkladu dějin umění nesměla z jeho strany padnout jediná zmínka o uměleckém životě na Západě. Tíživá atmosféra komunistického režimu, izolace od vnějšího světa a finanční tíseň vedly k předčasnému úmrtí velkého umělce.

Prof. Ivan Pop


Русиньска верзія

ЕРДЕЛІЙ Бела (Адалберт) (*25. 5. 1891, м. Загатя, теперь Україна – †19. 9. 1955, м. Ужгород, Україна), малярь, єден із закладателїв підкарпатьской русиньской школы малярства. Абсолвовав Академію уміня в Будапештї (1911–1915). По скінчіню студій учітельствовав на ґімназії в Мукачові і быв сполузакладательом Здружіня підкарпатьскых малярїв у Мукачові (1921–1923). В роках 1922–1926 жыв у Мюнхенї. В 1923 роцї в Склянім палаці в Мюнхенї одбыла ся його персонална выставка, котра мала великый успіх. По навернутю до Ужгороду в 1927 роцї вєдно з Й. Бокшайом основав Публічну школу мальованя. В роках 1929–1931 быв у Парижу, де працовав у кругу малярїв А. Матісса, М. Фламінка і А. Дерена.

Найвекшый вплыв на нього мав постімпресіонізм, котрого выразнов особностёв у малярстві быв П. Сезан. Выставлёвав свої образы в Парижу, Рімї, Венеції, Флоренції, Мюнхенї, Бруселї, Варшаві, Львові, Будапештї, а также у Празї, Братїславі, Брнї, Кошіцях, Пряшові, Ужгородї, Мукачові і Берегові. Скусености, набыты в европскых центрах уміня, указав у серіях портретів, пейзажів і натюрмортів. „Находжу в Ерделійови самобытне уміня,“ писав чеськый поет і літературный крітік Я. Затлоукал. „Пейзажі суть здебільша вытриманы в студеных тонах, переважно зеленых і синіх. Выразно выступають до попередя і контуры. Експресіонізм нашов в Ерделійови маляря з великым умелецькым потенціалом. Несамовита боротьба за властный умелецькый язык одражать ся в його образах. На каждім полотнї мож найти слїды гляданя властных середків выражіня. Драматізм характеризує творчість Ерделія, так само як і несамовита атака фарбы. Несамовитый лірізм проходить полотнами того маляря, в котрых чути особливу силу і домінацію фарбы, котрой несамовито твердый тон дакус поражать.“

Ерделій характеризовав властну творчість як дорогу неперестанного гляданя: „Моя умелецька творчість одражать цілу основу мого бытя. Во мні є непрестанный непокій, вічна пулзація, котру хочу выразити у своїм уміню. Мінять ся способ і гармонія выражіня. Вшытко навколо мене ся мінять, так і я ся міням. Хочу найти себе в тім непрестаннім кыпіню і непокою. Вірю, же я сам єм субєктом того, што ся одбывать у природі і у людстві. Я завше глядам новый і свіжый погляд, все нового духа. Хотїв бы-м уловити тоты внутрїшнї цілї і складны душевны станы, умелецькы їх осмыслити, представити і зъєднодушыти. Зато хочу повісти барз много.“

По навернутю до Ужгороду в 1931 роцї став єдным із закладателїв Товариства малярїв Підкарпатьской Руси, котре было своєрідным інкубатором підкарпатьской школы малярства. Война перешкодила контактам маляря із вонкашнїм світом, але єдночасно дала му можность глубше познати свою домовину. В тім часї творив свої майстровскы творы, присвячены карпатьскому пейзажу, урбаністіцї і портрету. Остатня декада жывота маляря в совєтьскій сістемі была траґічна. Підчас першых пятьох повойновых років підкарпатьскым малярям, у тім чіслі і Ерделійови, іщі дозволяли выставлёвати свої образы в Кыєві і Москві.

„Надзвычайно інтересна школа малярства!“ писала у своїх споминах вызначна україньска малярка Тетяна Яблоньска. „З якым захватом мы принимали на нашых выставках образы Ерделія, Бокшая, Коцкы, Манайла і Шолтеса! Якым жывотворным жерелом стала про нас їхня творчість! Яку актівность они розвинули в нашых умелецькых кругах!“ Але удары паличь ждановскых приказів скоро посыпали ся і на їх головы. Проєкт Ерделія о перетворіню Публічной школы мальованя на Академію уміня быв высміяный совєтьсков владов. Понятя академії як учебного заклада было чудже про совєтьскых урядників. Подля їх представ могла быти лем єдна Академія уміня, і она находила ся в Москві.

В ждановскій кампанії „борьбы з космополітізмом“ творчість Ерделія была выголошена за незрозумілу і чуджу про народ. Европскы умелцї были змушены учіти ся наслїдство російскых „передвижників“, провінчных малярїв соціалного спрямованя 1860–1870-х років. Ерделій тяжко пережывав атмосферу клїткы і неможность хоць-якого контакту із вонкашнїм світом. На зачатку 1950-х років му дозволили учіти в училищі ужыткового уміня в Ужгородї, але жадна споминка о умелецькім жывотї на Западї в його інтерпретації історії уміня не была дозволена. Тяжка атмосфера комуністічного режіму, ізолація од вонкашнёго світа і фінанчны проблемы привели до передчасной смерти великого умелця.

Професор Іван Поп


English version

Erdélyi Béla (Adalbert) (*25 May 1891, Zahatya, now Ukraine – †19 September 1955, Uzhhorod, Ukraine) was a painter and one of the founders of the Rusyn Subcarpathian School of Painting. He studied at the Academy of Arts in Budapest from 1911 to 1915. After completing his studies, he taught at a gymnasium in Mukachevo and was a co-founder of the Association of Subcarpathian Artists in Mukachevo (1921–1923). From 1922 to 1926, he lived in Munich. In 1923, his solo exhibition at the Glass Palace in Munich was met with great acclaim. After returning to Uzhhorod in 1927, he founded the Public School of Drawing together with J. Bokšaj. From 1929 to 1931, he stayed in Paris, where he worked in the circle of H. Matisse, M. Vlaminck and A. Derain.

He was most strongly influenced by Post-Impressionism, whose key figure in painting was P. Cézanne. He exhibited his works in Paris, Rome, Venice, Florence, Munich, Brussels, Warsaw, Lviv and Budapest, as well as in Prague, Bratislava, Brno, Košice, Prešov, Uzhhorod, Mukachevo and Berehove. He embodied the experience he gained in European art centres in a series of portraits, landscapes and still lifes. “In Erdélyi I encounter a distinctive art,” wrote the Czech poet and literary critic J. Zatloukal. “The landscapes are mostly rendered in cool colours, above all green and blue. The contours also stand out clearly. In Erdélyi, Expressionism found a painter of great artistic potential. The feverish struggle for his own artistic language is reflected in his paintings. On every canvas one can trace the search for his own means of expression. Erdélyi’s work is characterised by drama as well as by a bold, forceful use of colour. A severe lyricism pervades the canvases of this artist; they possess a particular strength and a dominance of colour, whose sharply hard tone is somewhat startling.”

Erdélyi described his own work as a path of constant searching: “My artistic work reflects the whole foundation of my being. There is a constant restlessness in me, an eternal motion that I want to express in my art. The manner and harmony of expression change. Everything around me changes, and therefore I change too. Indeed, I want to find myself in that constant turmoil and restlessness. I believe that I myself am the subject of what is happening in nature and in humanity. I am always seeking a new perspective, always a new spirit. I would like to capture these inner aims and complicated states of mind, to conceive them artistically, give them form and simplify them. That is why I want to say a great deal in very little.”

After returning to Uzhhorod in 1931, he became one of the founders of the Society of Artists of Subcarpathian Rus’, which became a distinctive incubator of the Subcarpathian school of painting. The war cut off the artist’s contacts with the outside world, but at the same time it gave him the opportunity to come to know his homeland more deeply. During this period, he created his major works devoted to the Carpathian landscape, urban motifs and portraiture. The last decade of the artist’s life under the Soviet system was tragic. During the first five post-war years, Subcarpathian artists, including Erdélyi, were still allowed to exhibit their paintings in Kyiv and Moscow.

“An extraordinarily interesting school of painting!” wrote the prominent Ukrainian artist Tatyana Yablonska in her memoirs. “With what enthusiasm we welcomed the paintings of Erdélyi, Bokšaj, Kočka, Manajlo and Šoltés at our exhibitions! What a life-giving source their work became for us! What activity they brought into our artistic circles!” However, the blows of Zhdanov’s decrees soon fell upon them as well. Erdélyi’s project to transform the Public School of Drawing into an Academy of Arts was ridiculed by the Soviet authorities. To Soviet officials, the idea of an academy as an educational institution was alien. In their view, there could be only one Academy of Arts, and it was in Moscow.

During the Zhdanov campaign of the “struggle against cosmopolitanism”, Erdélyi’s work was declared incomprehensible and alien to the people. A European artist was forced to study the legacy of the Russian “Peredvizhniki”, socially oriented provincial painters of the 1860s and 1870s. Erdélyi found the atmosphere of confinement and the impossibility of any contact with the outside world extremely difficult to bear. At the beginning of the 1950s, he was permitted to teach at the School of Applied Arts in Uzhhorod; however, in his interpretation of art history he was not allowed to make a single mention of artistic life in the West. The oppressive atmosphere of the communist regime, isolation from the outside world and financial hardship led to the premature death of this great artist.

Prof. Ivan Pop

Magyar változat

ERDÉLYI Béla (Adalbert) (*1891. 5. 25., Zahatya, ma Ukrajna – †1955. 9. 19., Ungvár, Ukrajna), festőművész, a kárpátaljai ruszin festőiskola egyik alapítója. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Akadémián végezte (1911–1915). Tanulmányai befejezése után a munkácsi gimnáziumban tanított, és a Kárpátaljai Képzőművészek Munkácson működő Egyesületének társalapítója volt (1921–1923). 1922 és 1926 között Münchenben élt. 1923-ban a müncheni Üvegpalotában nagy sikerrel rendezték meg önálló kiállítását. Ungvárra való visszatérése után, 1927-ben J. Bokšajjal együtt megalapította a Nyilvános Rajziskolát. 1929 és 1931 között Párizsban tartózkodott, ahol H. Matisse, M. Vlaminck és A. Derain körében dolgozott.

Legnagyobb hatással a posztimpresszionizmus volt rá, amelynek egyik meghatározó alakja a festészetben P. Cézanne volt. Festményeit Párizsban, Rómában, Velencében, Firenzében, Münchenben, Brüsszelben, Varsóban, Lembergben, Budapesten, valamint Prágában, Pozsonyban, Brünnben, Kassán, Eperjesen, Ungváron, Munkácson és Beregszászban állította ki. Az európai művészeti központokban szerzett tapasztalatait portrék, tájképek és csendéletek sorozatában öltötte formába. „Erdélyinél sajátos művészettel találkozom” – írta J. Zatloukal cseh költő és irodalomkritikus. „A tájképek többnyire hideg színekben, főként zöldben és kékben vannak tartva. A kontúrok is erőteljesen előtérbe lépnek. Az expresszionizmus Erdélyiben nagy művészi potenciállal rendelkező festőre talált. Saját művészi nyelvéért folytatott lázas küzdelme tükröződik képein. Minden vásznán tetten érhetők saját kifejezőeszközei keresésének nyomai. Erdélyi munkásságát a drámaiság, valamint a színek heves ereje jellemzi. A művész vásznait kemény líraiság hatja át; különös erő és színdominancia jelenik meg bennük, amelynek élesen kemény tónusa némiképp meghökkentő.”

Erdélyi saját művészetét az állandó keresés útjaként jellemezte: „Művészi munkásságom lényem egész alapját tükrözi. Állandó nyugtalanság, örökös hullámzás él bennem, amelyet művészetemben is ki akarok fejezni. A kifejezés módja és harmóniája változik. Minden változik körülöttem, ezért én is változom. Sőt, éppen ebben az állandó forrongásban és nyugtalanságban akarom megtalálni önmagam. Hiszem, hogy én magam vagyok alanya annak, ami a természetben és az emberiségben történik. Mindig újabb és újabb perspektívát, mindig új szellemet keresek. Ezeket a belső célokat és bonyolult lelkiállapotokat szeretném megragadni, művészileg felfogni, megformálni és leegyszerűsíteni. Ezért szeretnék kevéssel nagyon sokat mondani.”

Miután 1931-ben visszatért Ungvárra, egyik alapítója lett a Kárpátaljai Rusz Képzőművészei Társaságának, amely a kárpátaljai festőiskola sajátos műhelyévé vált. A háború megakadályozta a művész kapcsolatait a külvilággal, ugyanakkor lehetőséget adott számára arra, hogy mélyebben megismerje szülőföldjét. Ebben az időben alkotta meg a kárpáti tájnak, a városi motívumoknak és a portrénak szentelt remekműveit. A művész életének utolsó évtizede a szovjet rendszerben tragikus volt. A háború utáni első öt évben a kárpátaljai művészek, köztük Erdélyi is, még kiállíthatták képeiket Kijevben és Moszkvában.

„Rendkívül érdekes festőiskola!” – írta visszaemlékezéseiben Tatjana Jablonszkaja, a neves ukrán képzőművésznő. „Milyen lelkesedéssel fogadtuk kiállításainkon Erdélyi, Bokšaj, Kocka, Manajlo és Šoltés festményeit! Micsoda éltető forrássá vált számunkra az ő művészetük! Milyen aktivitást hoztak művészeti köreinkbe!” A zsdanovi rendelkezések csapásai azonban hamarosan az ő fejüket is elérték. Erdélyi tervét, hogy a Nyilvános Rajziskolát Művészeti Akadémiává alakítsa, a szovjet hatóságok nevetségessé tették. A szovjet hivatalnokok számára idegen volt az akadémia mint oktatási intézmény fogalma. Elképzeléseik szerint csak egyetlen Művészeti Akadémia létezhetett, mégpedig Moszkvában.

A „kozmopolitizmus elleni harcot” célzó zsdanovi kampányban Erdélyi művészetét érthetetlennek és a néptől idegennek nyilvánították. Az európai művészt arra kényszerítették, hogy az orosz „peredvizsnyikek”, vagyis a 19. század hatvanas és hetvenes éveinek társadalmi irányultságú, provinciális festői örökségét tanulmányozza. Erdélyi nehezen viselte a ketrec légkörét, valamint a külvilággal való bármiféle kapcsolat lehetetlenségét. Az 1950-es évek elején engedélyezték számára, hogy az Ungvári Iparművészeti Iskolában tanítson, de művészettörténeti előadásaiban egyetlen említést sem tehetett a nyugati művészeti életről. A kommunista rendszer nyomasztó légköre, a külvilágtól való elszigeteltség és az anyagi nehézségek a nagy művész korai halálához vezettek.

Prof. Ivan Pop